Bajcsi János kézdivásárhelyi rendőrt 1993. júl. 28-án megverte több rendőr, huszonnyolc napon túl gyógyuló sérüléseket szenvedett. Miután a kórházból hazatért, feljelentést tett a rendőrségen. 1994. febr. 4-én közölték vele, hogy ami történt, nem olyan "veszélyes a társadalomra nézve", hogy büntetőeljárást folytassanak ellenük. A rendőrökre pénzbüntetést róttak ki. 1994. febr. 5-én Orbán István tizenhat éves tanulót két rendőr összeverte. A szülők feljelentették a rendőröket, azonban aggódnak, nem lesz-e baja ebből fiuknak. Egyszer kaptak idézést a brassói katonai törvényszékre, ott azonban közölték, hogy nincs félfogadás, más nem történt. /Erdélyi Napló (Nagyvárad), ápr. 13./
2002. június 21.
Április 9-én a torjai rendőrőrs épületében Petcu Cristian altiszt brutális módon megverte Váradi Emilt. Június 19-én Scurtu Constantin ezredes, megyei rendőrfőkapitány pár soros átiratban arról értesítette Váradi Erzsébetet, Emil édesanyját, hogy az ügy megoldása nem tartozik a megyei rendőrség hatáskörébe, forduljon a brassói katonai törvényszékhez. Mindebben csupán az a szépséghiba, hogy Váradi Erzsébet nem tett semmiféle panaszt a fiát bántalmazó rendőraltiszt ellen. Elmondta: ,,Hat kerek hét telt el azóta, hogy Alexa Mihai őrsparancsnok elvitte tőlünk a törvényszéki orvos által kibocsátott orvosi igazolást és a fiamat ábrázoló három fényképet. Lehívatott engem és Emilt az őrsre, ahol megfenyegetett: nehogy megpróbáljak elmenni valahová, és nehogy valakinek valamit is mondjak a verésről. Mi sehol, de sehol nem reklamáltunk, én nem fordultam panasszal a megyei rendőrséghez, valaki az én nevemben emelt panaszt, arra válaszolt a megyei rendőrfőnök. Időközben Czell Kálmán, aki miatt a fiamat megverték az őrsön, beperelte Emilt." A kézdivásárhelyi bíróságon az első tárgyalást e hónap 28-ára tűzték ki. /(Iochom): Torjai rendőrügy. Forduljon a katonai törvényszékhez. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 21./
2007. október 19.
„Az ‘56 kapcsán Erdélyben folytatott kutatás inkább helyzetfelmérésnek nevezhető. Nem elégedhetünk meg a szubjektív visszaemlékezésekkel. Rekonstruálnunk kell a teljes belpolitikai helyzetet, de azt is a nemzetközi konjunktúrába ágyazva” – mondta Pál-Antal Sándor marosvásárhelyi levéltáros a vele készült beszélgetésben. Az igazi kutatás és feldolgozás a jövő évek feladata. Várni kell, hogy megnyíljanak a katonai levéltárak, mert az anyagok nagy része nem a már tanulmányozható Szekuritáté irattárában, hanem a kolozsvári és brassói katonai törvényszék birtokában van. Sokan kemény ellenállásukról regélnek, mondván, hogy a vallatások során egy kukkot sem szóltak. Azonban a jegyzőkönyvek szerint a legtöbb esetben a vallatott előbb-utóbb megtört. A megtorló szervek a rendszerellenes elemek semlegesítésére használták a magyar forradalmat. Az ‘56-ig kiépített besúgóhálózat később egyre szerteágazóbbá és szervezettebbé vált. Feltűnő, hogy egyetlen költő, író vagy színész sem volt az ‘56-os megtorlás szenvedő alanyai között. Ez is pártpolitika volt. Gheorghe Gheorghiu-Dej 1956. december 15-én és 16-án Marosvásárhelyen tartott beszédeiben megjegyezte, hogy míg a magyarországi írók közül sokan az úgynevezett ellenforradalmárok mellé szegődtek, romániai magyar társaik a párt politikáját támogatva, egyenként sorakoztak fel a román hatalom mögött. Ennek az volt az előzménye, hogy közvetlenül az események után a Kolozsvárra kiküldött Miron Constantinescu és a Marosvásárhelyre látogató Fazekas János gyűlést hívatott össze, melynek során az íróknak, költőknek állást kellett foglalniuk, majd az ellenforradalmat elítélő nyilatkozatot kellett tenniük. Az írók viselkedése három csoportba sorolható. Hajdu Győző és a párt politikájához hű társai nyíltan elítélték a Budapesten történteket. A második kategóriába az óvatosak tartoztak, mint például Sütő András, akik elfogadták a párt irányelveit. A harmadik, legvékonyabb csoportot Nagy Pál és Oláh Tibor képviselte, akik kényszerből foglaltak állást, akkor is nagyon kurtán-furcsán. Fazekas János a gyűlés végén szemrehányóan megjegyezte, hogy „ha fegyvert kellene fogni, maguknak, kettőjüknek csak fapuskát adnék”. A hatalom az 1948 és ‘53 közötti politikai tisztogatás után a végső leszámolásra használta fel az ‘56-os forradalmat. Az egyházi vezetők szerepvállalása szinte az egész közösségre nagy befolyással bírt. A Szekuritáté ezért is tartóztatta le a hangadókat. Erdélyben nem volt olyan vidék, ahonnan ne hurcoltak volna le papokat. A gyergyóalfalusi plébánost például azért zárták be, mert úgymond arra utasította a kántort, hogy irredenta énekeket játsszon, holott csak zsoltárokról, egyházi énekekről volt szó. Az itthoni megmozdulások eleve kudarcra voltak ítélve. Hiányzott a politikai eszme, amelyért az emberek – úgy, mint Magyarországon – utcára vonuljanak. Voltak Erdélyben csoportosulások, amelyek szervezkedtek, de ezek naiv próbálkozásoknak számítottak. Pál-Antal Sándor /sz. Csíkkarcfalva, 1939/ levéltáros, a történelemtudományok doktora. A kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetem elvégzése után a marosvásárhelyi levéltárba került, és azóta is ott dolgozik. Fő kutatási területe Székelyföld története, a levéltártan, pecséttan és heraldika. A magyar forradalom erdélyi utórezgéseiről számos tanulmányt közölt, tavaly megjelent az Áldozatok – 1956 (A forradalmat követő megtorlások a Magyar Autonóm Tartományban) című kötete. Munkásságáért A szabadság hőse emlékéremmel tüntették ki. /Szucher Ervin: Erdélyi ‘56: hiányzott a politikai eszme. = Krónika (Kolozsvár), okt. 19./
